Helyi idő:
Budapest:
Los Angeles:
New York:
Keresés a Hírlapban
Olvasóink figyelmébe
Slideshow image
 
hun usa Közélet
2013.04.20


75 (avagy minden tegnap történt)?

Martin Landau karikatúrája

Az Oscar-díjas filmművész,
Martin Landau karikatúrája
Földes Tamásról

Kikérem magamnak! Félreértés az egész! Nekem ehhez alig van közöm! Ha belenézek az ilyen-olyan-amolyan igazolványaimba, azt olvasom, hogy 1938. március 20-án születtem. Nem emlékszem rá, de ha az írás szerint így történt, akkor így igaz. Arra kétségkívül emlékszem – mintha tegnap történt volna -, hogy az óvodában együtt tornásztam Péter barátommal, meg arra is, hogy óvónénink kék játékautóbusszal akart megajándékozni, én viszont rámutattam egy piros színű kisautóra: „Klári néni, nekem van már autóbuszom, a kisautót tessék nekem adni”! Állítólag hetvenöt éves lettem. Ha a számítógépem segítségével (mivelhogy matematikából mindig is gyenge voltam) 2013-ból kivonok 1938-at, azt mutatja a fránya masina, hogy marad 75 (node, könyörgöm, a számítógép nem tévedhet?)... Ármánykodás, összeesküvés ellenem, ki kéne vizsgálni! Nézem magam a tükörben. Lehetnék szebb is, fiatalosabb. A hajam tegnap még fekete volt. Meg sűrű. Mindig arra kértem a fodrászt, hogy használja a ritkító ollót. Dehát hol van már a tavalyi olló?... És mégis: hetvenöt éves lenne annak a bambán rámvigyorgó arcnak a tulajdonosa, akit összevont szemöldökkel szemlélgetek?

Egy volt diáktársam, miután elvégezte az egyetemet, azt mondta: „Öregem, az a baj, hogy rövid az élet”. Tiltakoztam: „Már hogy lenne rövid, hosszú élet áll elöttünk”. Igen, ez a párbeszéd is tegnap hangzott el. És tegnap történt az is, hogy a világháború utolsó évében, csupán a legszükségesebb holmijainkat öszekapva, egyik lakásból a másikba menekültünk; csak néhány játékomat vihettem magammal, és még ma is sajnálom azt az odahagyott piros kisautót, meg a nagy barna macit. És tegnap történt, hogy Budán még dörögtek a fegyverek, mi viszont Pesten már visszamehettünk korábbi otthonunkba (ahol földbegyökerező lábbal figyeltük a füstölgő romokat (mivelhogy a lakás két szobáját az előző éjszaka tette lakhatatlanná az utolsó bombatámadás).

És tegnap volt az is, amikor a Szent István téri elemi iskola első osztályos nebulójaként a Dugó Dani néven csúfolt, tökkopasz diáktársamat (noha nem voltam verekedős) egy nagyméretű kaviccsal fejbedobtam. Ő bőgve elrohant, engem meg jó ideig gyötört a lelkiismeretfurdalás. Tegnap adtam át jó apámnak az általános iskola nyolcadikos nagydiákjaként a színjeles bizonyítványomat, amelyre alighanem irigykedve tekintenek majd a leendő gimnazista társaim..., hogy aztán az első gimnáziumi tanévem végén magyarázkodva mutassam meg apámnak a bukást jelentő elégtelent. Akkor ébredtem rá, hogy a középiskolában már nem elég, ha folyékonyan olvasom a cirill betűket, tudni kellett volna beszélni is oroszul. És nem volt elég fújni az egyszeregyet, a matematikához ismerni kellett volna a korábbi algebra órákon meg nem tanult képleteket is.

Tegnap tudakoltam Takács elvtárstól (osztályfőnökünktől, magyartanárunktól, egyszersmind iskolánk párttitkárától), hogy milyen évvégi osztályzatra számíthatok magyarból. „Talán nem buktatlak meg”, felelte. „De hiszen feleléskor mindig ötöst, vagy négyest tetszett adni”, hápogtam döbbenten. „Nem jelent semmit, fiam, összefüggéseiben nem tudsz, amit elhalandzsázol, azt von Haus aus a polgári szüleidtől hozod”. És tegnap volt az is, amikor Gehér Pista, a nálunk alig néhány évvel idősebb matematikatanár, nagy csokor virággal kezében beállított az otthonunkba, a virágot kézcsók kiséretében átnyújtotta anyámnak, majd összevágta a bokáját és apámhoz fordult: „Földes úr, elnézést kérek, amiért megbuktattam a fiát. Ő annyira nem buta, de Takács elvtárs rám parancsolt, hogy buktassam meg. Nem tehettem mást, mert én tulajdonképpen fizikus vagyok, de a párttitkár elvtárs aláírása nélkül nem vesznek át abba a fizikai kutatóintézetbe, ahol ősztől dolgozhatnék”.

Gehér, tegnap, azt is megígérte apámnak, hogy nyáron foglalkozik velem: felkészít a pótvizsgára, amelyen ő feleltet. Másnap betoppant hozzánk délidőben, megebédelt nálunk, majd jóllakottan végigheveredett a díványomon és apám ifjúkori festményeit – aktképeit – nézte. „Nagy kujon lehetett a te apád”, fejtette ki véleményét, „szerethette a nőket”... „I..igen, tanár úr kérem”, makogtam. „Voltál már nővel?”, kérdezte. „Tanár úr kérem, még csak tizenöt éves vagyok”, pironkodtam. „Hülye”, közölte nemes egyszerűséggel, „nekem a te korodban már több szeretőm is volt”. A nyár hátralévő hónapjaiban matematikáról nem esett szó ugyan, de alapos szexológiai képzésben részesültem (e sajátos matematikai oktatásból bátorságot merítve csókoltam meg először lányt... pontosabban ő csókolt meg engem, miközben tekintetéből azt olvastam ki: „Mire vársz, te mulya?”; a „nagyfiúvá/férfivé váláson” csak jóval később – más lány jóvoltából – estem át). Aztán augusztus végén jelesre vizsgáztam Gehérnél abból a három tételből, amelyre az utolsó héten megtanított (Takács elvtárs a pótvizsgán nem volt jelen). Majd meg kellett várnom Sztálin halálát (amelynek bejelentésekor Takács elsírta magát), hogy az azt követő enyhülés időszakában, ismét jó rendű diák lehessek a legtöbb tantárgyból. És tegnap tudtuk meg (elszédültem a hír hallatán), hogy a párttitkár elvtárs távozik az iskolánkból. Nyugatra szóló útlevelet kapott, kivándorol a „rothadó kapitalizmus világában” élő lányához....

Tegnap volt, hogy döntenem kellett: hogyan tovább az érettségi után? Anyám halálos ágyán megígértette, hogy a színház felé nem megyek, apám azt szorgalmazta, hogy vegyem át a jól menő fogorvosi magánrendelőjét. Jelentkeztem a színművészeti főiskolára, a dramaturg szakra, meg a fogorvostudományi egyetemre is. Dramaturg szak ’56-ban nem indult, a fogorvosin helyhiányra hivatkozva nem vettek fel. Ma már tudom: anyámnak is, apámnak is igaza volt... Tegnap meneteltem együtt a fiatalokkal végig a Margit hídon, Bem József szobrához, onnan a Parlament elé, Nagy Imrét még hallottam, aztán kicsörtettem a sűrű tömegből, mert találkám volt Erikával. Erika anyja óvott: ”Csendes, nyugodt helyre menjetek, mert valami zavargásról beszél a rádió!”. Nyugodt helyet, a Városligetet választottuk. A Dózsa György úton, alig néhány méterre tőlünk, lábunk elé zuhant a vörös csillag a szakszervezeti székház tetejéről, Sztálin szobrára többen felmásztak, egy férfi a generalisszimusz vállán állt és a fejére könyökölt. Majd reggel apám ébresztett: kitört a forradalom.

Érettségizett osztályunkból tizenhatan nyugatra menekültek – tizenheten maradtunk. Mentem volna én is, de megözvegyült apám lába derékig gipszben volt (nyári kerékpározás közben tört el a lába, térd alatt) – nem csatlakoztam a távozókhoz. S tegnap estem tartós letargiába a történtek miatt (Péter barátom New Yorkba ment, a fegyveres harcokban résztvett Lali börtönbe). Tegnap korholt a még mindig mankóval járó apám: „Ha már maradtál, ne lógasd az orrod naphosszat, itt is jobb élet lesz!”. Jobb? A hat éven át tartó börtönrabságából a forradalom napjaiban kiszabadított unokabátyám hozzánk költözött be. Éjnek évadján jöttek érte és hurcolták el a „jobb kor” rendőrei. Talán az ő ottlétének a következménye volt (a valódi okot ma sem tudom), amiért évekig újságnál nem helyezkedhettem el. Az esti utcán hazafelé igyekezve – csak úgy, „éberségből” – rendőr igazoltatott, faggatott, hogy merre jártam. Igen, tegnap volt az is. Újságíróvá lettem ugyan, de állástalan betűvetőként lézengtem olyan korban, amikor KMK-snak, vagyis közveszélyes munkakerülőknek nevezték az állástalanokat. A rendőr kegyet gyakorolt:  nem vett őrizetbe. Aztán ilyen-olyan „bújtatott állásokat” kaptam színháznál, lapkiadóknál.

Révbe érés, felnőtt kor? Tegnap volt az is. Hét és fél évvel a forradalom – többszáz nyomtatásban megjelent cikk, egy bemutatott színdarab meg több kabarétréfa után – alkalmaztak egy kislapnál. Révbe érést nem jelentett ugyan, de a rév felé billegő csónak utasa lettem. A szerkesztőm egy szövőnőből átképzett „népi káder”, tőle egy másik üzemi újsághoz kerültem, amit egy politikus alkoholista felesége szerkesztett (gyakori elvonókúrái miatt többnyire én). Majd 1968-ban beköszöntött az a tegnap, amikor valamelyest új szelek tették frissebbé a levegőt Magyarországon (az új szeleket új mechanizmusnak, a gazdaságirányítás reformjának nevezték). E reform újságjaként indították kanyargós útjára a Magyar Hírlapot, amelynek egyik alapító tagja lettem. Révbe értem végre? Úgy-ahogy. Olyan rovathoz kerültem, amely számomra idegen témákkal foglalkozott – a gazdasággal. Tegnap, vagyis félévvel később, mégis nekem kellett helyettesíteni a rovatvezetőt, előadódott, hogy három hónapon át küldtem nyomdába öt pályatársam munkáit, felelősséget vállalva az általuk leírtakért. Megbecsültek a lapnál, főmunkatárs lettem, jól kerestem (öröklakást, majd autót – Trabantot – vettem), kaptam kitüntetést, Kiváló Dolgozó lettem - többé-kevésbé jól éreztem magam. Humorrovatot indíthattam, amelyben hétről hétre „tollhegyre tűzhettem” a kor visszáságait.

Nemcsak a Magyar Hírlappal kötöttem tizenöt éven át tartó „házasságot” 1968-ban, vagyis tegnap, hanem Évámmal is (ez is kerek évforduló, augusztusban lesz 45 éve), ’71-ben megszületett Viki, ’72-ben Zsuzsi, másodállásban szerkeszthettem egy vállalati újságot, „harmadállásként” írtam a Rádiónak, hetilapoknak – nem panaszkodhattam többé, hogy mellőznek. Szabadidőm alig volt, rangom-pénzem viszont igen... Csak hát azok a visszásságok! Nem kellett országos napilapnál dolgozni ahhoz, hogy érezzük, nem  jó irányba haladnak az ország ügyei. Napilaposként, a gazdaság nyiltan fogalmazó szakembereivel, államtitkárokkal, miniszterhelyettesekkel beszélgetve vált nyilvánvalóvá: ha ama reform reform is, az egész valahol fából vaskarika. S tegnap, 45 éves koromban, emiatt mondtam búcsút a szülőhazának, megfogadva, hogy soha többé nem írok... Négyhavi, kellemes várakozás Olaszországban, majd Los Angelesbe érkezés, és már az ötödik napon beálltam egy raktárba mexikóiak és salvadoriak társaságában ollót csomagolni. Hat héttel később előbbre léptem: a cég ügynökeként árultam az ollót meg egyéb importcikkeiket Dél-Kaliforniában és Las Vegasban. Nem volt okom panaszra: jó vevőket kaptam, többnyire nagy cégekhez, áruházakba mentem. Hét évig tartott e jól jövedelmező, boldog korszakom. Mintha újjászülettem volna.

Újabb fordulat: kártyavárként összeomlott az a roskatag világ, amit odahagytam. S jelentkeztek egykori pályatársaim: „Hülye vagy! Ott élsz Hollywoodban, térj vissza az íráshoz”. Nemet mondtam. Aztán visszatértem. Kezdetben csak budapesti lapokat tudósítottam, majd az Amerikai Magyar Hírlapnak, később a Californiai Magyarságnak is írtam (a 126 héten át minden szerdán megjelenő „Könyörgöm, vissza a Lipótmezőt!” sorozatom sikerére ma is büszke vagyok). Írtam és konferáltam a Thália Studiónak is. Tegnap megszülettek az unokáim: Lucas 10 éves komoly fiú, Allison 7 éves, daloló, táncoló, mindig mosolygó kislány. Három és fél esztendeje Las Vegasba költöztem. Nem a kaszinók világa vonzott...

...A hetvenötöt nem érzem – de tudomásul veszem. Pestiesen szólva „ez van”. Éveim múlására utal, hogy tavaly Budapesten Aranytoll Életműdíjjal tüntettek ki (a fiatalok még nem kaphatják meg). A tervek szerint művészbarátaim a Los Angeles-i Egyesült Magyar Házban - ahol alkalmanként színpadra álltam már - kabarétréfáimból, sanzonjaimból összeállított, vidámnak ígérkező zenés műsorral köszöntenek április 21-én délután. Hálás vagyok érte. Köszönöm. Ugye ott lesz a Tisztelt Olvasó is, hiszen önöknek írok az idestova két évtizede tartó tegnap óta. Mit hoz a holnap? A hetvenhatodik évet. Majd, remélem, így tovább. S akkor a ma is tegnappá válik.

Földes Tamás

A publikálásra szánt cikkeket küldje az editor@amhir.com címre!
Angol és/vagy magyar nyelvű újságírók, szerkesztők jelentkezését várjuk az elektronikus kiadás mellékletéhez. Jelentkezzen az editor@amhir.com címen!
Personality and Handwriting - Graphology
AMHir© 2007-2013